Hat nap az oázisokban-első nap

Mindig is vonzottak a sivatagi oázisok, főleg az után, hogy gyerekként elolvastam Rejtő Jenő légiós könyveit, valamint Germanus Gyula útleírásait. A sivatagba 2005-ben kóstoltam bele első ízben, mikor másfél napot töltöttünk el a Siwa és Bahariyya közötti úton. Rabul ejtett a sivatagi táj, mely oly gyönyörűen sivár. Tetszett, hogy nincsen nyüzsgés, rohanás, csak a végtelen tájból áradó mély csend. Az idei úton azt terveztem, hogy Luxorból egy „kis” kerülővel a Nyugati sivatag oázisait érintve jutok el Kairóba. Erre az útra egy hetet szántam. A most következőkben leírom élményeimet, az úton látottakat. Az útleíráshoz kapcsolódó képeket innen megnyitva nézegetheted Kedves Látogató! Kezdjük tehát az első nappal.

Reggel 8 óra után indultunk a luxori New Emilio Hotel elől, ahol az elmúlt öt napot töltöttük. Négyen ültünk a Mitsubishiben, Klári, a feleségem, akivel már harmadszor tapossuk Egyiptom homok­ját, Talaat, egy húszas évei végén járó, fekete képű, de széles, fehér mosolyú fiatalember, Hagag, az ötvenes, halk szavú, jóképű autótulajdonos és én. Április közepén járunk, az egyiptomi „tél”, az utolsókat rúgja. A hőmérő higanyszála délelőtt már jócskán 35 fok felett jár. Délnek tartunk az Níluson átívelő híd felé.  

Eredetileg az oázisokat menetrend szerinti busszal akartuk felkeresni, de pár nappal ezelőtt találkoztunk Hagaggal, akinek boltja a luxori gyümölcspiaccal szemben volt. Első benyomásra meg­tetszett halk modora. Nem volt olyan tolakodó, erőszakos, mint a többiek. Nem akaszkodott rögtön a szegény turista nyakára, hogy hangosan ajánlja kocsiját, taxiját, lovas fogatát, ahogy egyébként itt szokás. Ácsorgott a szálloda mellett és többekkel beszélgetett, mikor megjelentünk ott, hogy járművet találjunk, ami kivisz Karnakba. Hagag ajánlotta az autóját, de mi konflissal akartunk, kimen­ni, ellenben a nyugati partra egész jó áron bocsátotta rendelkezésünkre az autót, így meg is állapodt­unk vele. Az elkövetkező két napban ő és társa Abu fuvarozott minket. Amikor a további útiterv­ünkre terelődött a szó, felajánlotta, hogy elvisz minket az oázisokon keresztül Kairóba. Meg is egyeztünk és most áthaladva a Nílus hídján egy időre búcsút intettünk a Nílus termékeny völgyének. Az út egy csatorna mellett vezet, a túlpartján megművelt földek, a telkek végén vályog-viskók, előttük legel a gazda vagyona egy-egy kecske, szamár, vagy tehén képében.  

Első célunk Kharga oázis, melyet Luxorral egy újonnan épült út köt össze a sivatagon keresztül. Kharga a legnagyobb a nyugati oázisok közül. Neve arabul kívülit jelent. Kb. 150 km, hosszan terül el észak déli irányban a Líbiai sivatagban. Itt található az El Wadi el Gedid kormányzóság közp­ontja. Az Új Völgy program keretében az ötvenes, hatvanas években az egyiptomi kormány, hogy a Nílus völgy zsúfoltságát csökkentse, új településeket hozott létre az oázisban, melyek fővárosokról kapták nevüket. A program pénzhiány és a lakosság érdektelensége miatt kifulladt, jelenleg mintegy 60. 000 fő él itt. Az oázis már a fáraók korában is lakott volt, de jelentőségre csak a római uralom idején tett szert. Itt volt az utolsó előtt állomása a Darb el Arbainnak, annak a negyven napos sivata­gi útnak, amelyen Szudánból és délebbről származó rabszolgákat hajtottak a Nílus völgye felé. Ezt az utat egészen a XIX. sz. közepéig, a rabszolgaság felszámolásáig, használták. Khargát ma már csak a hosszú távú sivatagi túrázók használják kiindulási és végállomásnak. Megfordult itt a két háború között Almásy László és gr. Széchenyi Zsigmond is. 

Mielőtt a sivatagi útra értünk volna elértünk egy forgalom ellenőrző pontot. Egyiptomban rengeteg ilyen ellenőrző pont van, ahol az átu­tazónak meg kell állni. A helyieket igazoltat­ják, az autó rendszámát felírják, megkérdik, honnan-hová tart, kit, mit szállít. Nekünk eb­ből kellemetlenségünk nem volt soha, a rend­őrök udvariasak a külföldiekkel szemben. Sem a nevünket, sem az útlevelünket nem kérték el soha, csak a nemzetiségünk érdekelte őket. Mi csak egyszerűen „itnén magyari”, azaz két ma­gyarként kerültünk be a rendőrségi nyilvánt­artásba. Hagagnak félre kellett állni a kocsival és sokáig magyarázott, vitatkozott a rend­őrökkel, mire végre utunkra engedtek. Menet­közben elmagyarázta a vita okát. A rendőrök ragaszkodtak volna ahhoz, hogy fegyveres kíséretet adjanak, vagy konvojhoz csatlakozzunk. Az előbbit nem vettük volna jó néven a kocsiban négyen kényelmesen elfértünk, dehogy öt ember szorongjon több, mint 300 km-en át 38-40 fokos hőségben…. Azt már nem! A konvoj, meg kilátástalannak tűnt, mivel az úton eddig csak a learatott cukornádat szállító traktorokkal, teherautókkal és kisteherautókkal találkoztunk. De a baksis, egy 100 egyiptomi fontos kézfogás képében csodákat művelt, így nyugodtan vághatott neki kis csapatunk a távoli Kharga oázisnak. 

Az út kopár tájon vezet, homok, de inkább kősivatag, leginkább síkság, a távolban futnak csak ma­gasnak látszó hegyláncok. A növényzetet pár tengődő, sárgás fűszál képviseli, melyek elszórtan látszanak a tájban. Hogy mi táplálhazja őket az rejtély. Alig haladunk 50 km-t, mikor autók állják el az utat, mely úgy néz ki, mintha a sárga homok betemette volna. Viszont van itt tűzoltó, rendőr, sőt mentőautó is. Közelebb érünk, mikor észrevesszük, hogy egy nagy pótkocsis teherautó fekszik az út mellett felbo­rulva, a pótkocsi forgózsámolya kitörve. Az út jobb oldalán nagy tömeg, kapkodnak, kiabálnak. Ott egy kisteherautó felismerhetetlenségig összetört roncsa fekszik. Mikor kiszállok, veszem észre, hogy amit homoknak néztünk a búza. Több tonna lehet az úton kiszóródva. Az embe­reknek végre sikerült szétvágniuk a roncsot, oda megy a mentőorvos, majd nagy kiabálás és jajve­székelés kezdődik. Pár idősebb férfi érkezik kocsival, ők is sírnak, jajveszékelnek. A mentősök a kisteherautó vezetőjének letakart testét beemelik a mentőbe. Meghalt.

Szörnyű! Néhány férfi szedegeti össze a napos csibéket és egy másik kocsira rakják őket. Ez volt a száll­ítmány. Végre előkerül Hagag is, aki elszaladt segíteni a roncshoz. Ő az ölében hoz egy rakás csibét. Elmennek a mentők, a halott sofőr hozzátartozói és a tűzoltók is. A kiömlött búzán keresztül óvatosan araszolva megindul a forgalom. Menet közben Hagag elmesélte, amit megtudott. A pótkocsis teherautó de­fektet kapott, és ezért ütközött a kisteherautóval. A vezetője egy 43 éves férfi szörnyethalt, két gye­reke volt. Kopt keresztényként a falujában mindenki szerette, mert rendes ember volt. Az eset kap­csán elmondta még, hogy Egyiptomban a koptok és muszlimok békésen élnek egymással, de vegyes házasságok nincsenek, mert a muszlimok szerint csak egy az isten Allah, és Mohamed az egy igaz próféta. Majd kiselőadást rögtönzött az iszlámról. 

Áthajtottunk egy magasabb hegységen, elhaladtunk egy foszfátbánya mellett. Az úttal párhuzamos­an fut egy vasútvonal. Ezen a foszfátbányából szállítják az ásványt, de hetente kétszer összekötte­tést biztosít Luxor és Kharga között. A vonat a közel 340 km-es távot kb. 10 óra alatt teszi meg és csak harmadosztályú kocsikkal közlekedik.

A hetedik ellenőrző pontnál végre elértük Kharga oázis első települését, melyet Bag­dadnak hívnak. Jellegzetes egyiptomi falu, poros utcákkal, négyszögletes, fehér vagy vörös téglás, vakolatlan, földszintes, lapos tetős házakkal. Az utcák, déli idő lévén ki­haltak. Innen már csak 60 km-t kellett au­tóznunk El Khragáig, az oázis fővárosáig. Az út, Kharga egyetlen útja, észak-déli irányban fut a keskeny oázison keresztül. Jobbra a sivatag be-betör a falvak és a ter­mőföldek közé. A földeken hagyma, zölds­ég, kevés búza terem. Balra datolyapálmák sűrű erdeje látható. Az egyes földeket pálmalevélből font kerítések vál­asztják el egymástól és a sivatagtól. Messzebb a Líbiai sivatag sárga homokhe­gyei ragyognak a napsütésben. Szálláskere­sés miatt megálltunk Ezbet Nasser nevű faluban, ahol beduin stílusban épült kupolás bungalókból álló tábort találtunk. Mivel a hely jónak ígérkezett, de sajnos mindentől távol volt, úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk El Kharga felé. Végre elértük a fővárost, mely széles, kétsávos főutakkal, három körfogalommal és a főtéren szúkokkal, boltokkal, büszkélkedhet. Itt lakótelepek is állnak, négyemeletes, előre gyártott anyagból készült kockaházak, az Új Völgy program bizonyítékaként. Az utcákon kevesebb a szemét, mint a Nílus-völgyi városokban, de több a por, a sivatag közelsége miatt. A forgalom sem olyan őrült módra zajlik, mint ott.

Egy elég tiszta és modern étteremnél álltunk meg a főtéren ebédelni. A szokásos egyiptomi me­nüt ettük, levest, molokhiját, koftát, zöldségeket, kerek, pitaszerű kenyérrel. Hagag és Talaat sze­mérmesen egy másik asztalhoz ült, miután megrendelték az ételt számunkra is. Ebéd után a vendéglő melletti ahwába (kávé és teaház) ültünk be, illetve foglaltunk helyet az épület előtti járdán álló székeken. Hagag vízipipázott, mi teáztunk. Pihenő után elmentünk a Kharga Hotelbe bejelent­kezni, felfrissülni. A hotel amolyan szocreál stílusban épült a hatvanas években. Sajnos azóta csak légkondicionálóval szerelték fel a szobákat, más felújítást nem nagyon végeztek rajta. Legalábbis úgy néz ki a szoba és berendezése. A hotel egyetlen pozitívuma, hogy egy datolyaültetvényben helyezkedik el és szép a kilátás. A szobák között nyugodtan válogathatunk, mi­vel a háromszintes épületet jelenleg egy túrázó csapat néhány tagja használja csak. Lepakolunk, Klári a magunkkal hozott domesztoszos kendőkkel nekiáll fertőtleníteni a fürdőszoba fontosabb tárgyait. Elhelyezkedtünk, élveztük a légkondicio­náló jótékony hatását, és kicsit pihegünk mielőtt elindultunk észak felé.

Negyed négyfelé érkeztünk a Hibis templom romjaihoz. A templom Egyiptom perzsa megszállásának egyetlen kőből épült bizonyítékaként pálmaligetek között áll. Kettő pülón és egy fedett szentély, előtte oszlopcsarnok. Az első pülón előtti jobboldali oszlopon görög nyelvű felirat. A második pülón mennyezetén még eredeti színeiben pompázn­ak a vésetek. Nem sokat időztünk itt, indulunk második úti célunk felé. Al Bagawat ókeresztény temetője már messziről látszik a dombokon. Mivel tikkasztó a hőség, és a hosszú út is megviselt, nagyon megörültünk, hogy a műemlékekkel szem­ben, egy kis pálmaligetben barátságos, és beduin stílusban kialakított vendéglőt találtunk. Rögtön bevetettük magunkat a hűvösbe, és megrohamoztuk a hűtőt. A hideg víz nagyon jól esett. A személyzet is örült nekünk, mivel az egyetlen vendégek voltunk. Sőt! Két kóbor kutya is farok csóválva rohant hozzánk. A vendéglő pálmarostból font bútorokból állt, melyek felett szintén pálm­alevelek felhasználásával készült tető volt. A konyha, egyhelyiséges vályogépület, mögötte kemen­cével. Az árnyékvető mögött három kerek vályogviskó áll. Távolabb forrás, melynek vize egy me­dencébe ömlik. Szinte várom, hogy valame­lyik viskóból előbukkan egy Rejtő Jenő-i fi­gura, mondjuk Tuskó Hopkins. A víz nagyon jól esett, a nyugalom is, melyet a hely áraszt­ott magából. Így nehezemre esett nekivágni a tűző napon álló romos síroknak. De elindul­tunk.

A temetőt az ötödik században alakították ki az itt élő keresztények. A sírok kisebb-­nagyobb, néhol oszlopokkal díszített, vályogtéglákból épült négyszögletes épületek. Soknak a kupolás teteje már beomlott. Az egyikbe belépünk. A mennyezet színes festményekkel díszített, melyek bibliai jeleneteket ábrázolnak. Távolabb két nagyobb templom, illetve bazilika romjai láthatók, melyek a sírok közé épültek. A nagyobbik bazilika teljesen romos, csak oldalfalainak egy része áll, valamint a tetőt tartó oszlopok alapjai látszanak ki a homokból. A másik templom kisebb, jobb állapotban van. Egyhajós belsőterét még félig befedi az egykori mennyezet, ezért sejtelmes félhomály uralkodik benne. Mellette négyszögletű kis kápolna, belső falain az Exodus jeleneteivel. Sajnos ezek a rajzok gyermetegnek hatnak az ókori egyiptomi falfestményekkel, vésetekkel összehasonlítva, melyek kifinomultságukkal, pontos arányaikkal, fenségességet sugároznak. Bejárva a temetőt ismét a Rejtő Jenő-i vendéglőben ülünk és frissítjük magunkat.

A nap már igen alacsonyan jár, ezért elindulunk az, innen két kilométerre levő dombon álló, római kori erőd, az An-Nadura templom romjaihoz, gyönyörködni a sivatagi naplementében. A domb alatt egy festői forrás található. A víz két nagyobb medencében gyűlik, és innen vezetik el a földekre. A forrásnál terebélyes fák adnak árnyékot. Látható itt egy derékig érő falakkal körülvett imahely, imaszőnyeggel, valamint két nagy agyagkorsó, tele vízzel, amelyből az arra járók enyhíthetik a szomjukat.

Gyalog indultunk a magaslaton álló romokhoz. A lemenő nap sugarai sárgás-vörösre festették az agyagfalakat. Az erőd különösebben nem érdekes, csak a valamikori templom falain fedezhető fel falvéset, de ezeket lassan a homok és a szél el fogja tüntetni. Az erőd jó helyre épült. Innen a katonák messze elláthattak a sivatagba, illetve szemmel tarthatták az oázist. Ez az erősség védte északról Khargát. A naplemente gyönyörű volt. Érdekes, hogy ezen a földrajzi szélességen nyugodtan belenézhetünk a lemenő Nap korongjába. Az ég sárgásvörösen izzik, míg a korong látszik, majd a horizont alá bukik és pár perc alatt koromsötét lesz. Most érthetjük meg igazán az óegyiptomi emberek gondolkodását a Napról és az alvilágról. 

A vacsorát az előbbi vendéglőben költöttük el. A helyszín, így a holdfényben még romantikusabbnak tűnt. A szakács kitett magáért, az étel bőséges és finom volt. Az este csöndjében a pálmafák alatt sokáig ücsörögtünk és beszélgettünk, kortyoltuk mentateánkat. Igencsak későre járt mire visszaértünk a szállodánkba és nap eseményeitől, az utazástól fáradtan mély álomba me­rültünk.

A folytatás nemsokára következik.