Hat nap az oázisokban - ötödik nap

Az ötödik napon ismét a sivatagban kódorgunk. Terepjáróval bejárjuk a a Fehér és a Fekete sivatagot, valamint a Kristály hegységet, gyűjtünk több kilónyi sivatag rózsáját, majd megérkezünk Bahariyyába, ahol nagyon sok a rohamrendőr. A naplementét egy első világháborús angol erőd mellett nézzük meg, végezetül teázunk egy Rejtő Jenő-i helyen, ahonnan csak Szelim a vén arab hiányzik. Ne feledd, Kedves Látogató, hogy az utazás képeit ezen az oldalon tekintheted meg.

Forrón tűzött már a nap mire fel­ébredtünk. Hagag reggelit készített, vettünk vizet, a két turistarendőrt visszavittük a rendőrállomásra és el­indultunk Bahariya felé. Kilenckor kell találkoznunk a te­repjárónkkal, ami várt is ránk. A legszükségesebb csomagokat átt­ettük az öreg Toyotába. Talaat a Mi­tsubishivel közúton viszi a bőr­öndjeinket és foglal szállodát ne­künk. Mi nekivágtunk a sivatagnak a dzsippel. Sofőrünk egy csendes, szimpatikus, sötétbőrű fiatalember. Láthatóan érti a dolgát, a Toyota küzd a homokkal. Első célunk a Fa­rafrától 50 km-re elterülő Fehér sivatag. Köves, homokos talajon rázkódunk, míg elérjük az első sziklát a Fehér Sivatagból. Ennek neve gomba. Tényleg olyan az alakja, mint egy óriási gombának. Itt találkozunk még két szembejövő terepjáróval, akik gyorsan el is tűnnek.

A Fehér Sivatag azért kapta a nevét, mivel fehér sziklákból áll, melyeket a szél és a homok évezr­edes munkája szürreális alakokra koptatott. Némely helyen úgy éreztem, mintha egy Salvador Dali festménybe csöppentünk volna. Három órán keresztül kanyarogtunk a sziklák között. Vezetőnk jól ismerte a helyet. Időnként megálltunk, én kiszálltam fényképezni. Ilyenkor rengeteg légy lepett el. A döngésük idegesítő volt, próbáltam elhessegetni őket, de csak jöttek. Ha elindultam elmaradtak, de ha megálltam megint elleptek. Csak Allah tudná megmondani, hogy itt, ahol sem ember, sem állat nem lakik, nincsen olyan hely ahol kis víz, vagy növényzet lehetne, mit keresnek a legyek és ilyen nagy tömegben. Lehet, hogy azért laknak itt, hogy döngésükkel gyorsabb mozgásra serkentsék a fáradt, hőségtől kábult vándort.

Megálltunk egy nagy szikla domb tövében, amire felmásztunk. A szemünket még napszemüvegen keresztül is bántotta a ragyogó fehér fény, amit a szikla produkált az éles verőfényben. A kő teljesen hideg volt, valószínű a beeső fény 100 %-t visszaveri. Erről a magaslatról lélegzetelállító látvány tárult elénk. Ameddig a szem ellátott különös alakú formák, kúpok, halmok ragyogtak a napsüt­ésben. A távolban sötét pálcikának látszó alakok imbolyogtak a sziklák között. Hagag szerint tevék. Tovább indultunk. Vezetőnknek hála a kocsiban volt egy hatalmas hűtőláda, ez tele volt vizes palackokkal. A hideg víz nagyon jól esett, ugyanis a forróság egyre csak nőtt. A Nap és sivatag meg­mutatta igazi arcát. A legkisebb távolság megtétele is patakzó izzadtságot váltott ki belőlem. A forró levegő is nehezítette a lélegzetvétel. Még szerencse, hogy a szél nem tombolt, mint legutoljára mi­kor itt voltunk. A sziklák, mint említ­ettem érdekes alakúak, van itt olyan, amely egy fekvő tevére hasonlít, de látt­am olyat is, ami bennem egy ágaskodó kutya képét idézte fel. Volt egy alakzat, mely a helyiek szerint tyúkra hasonlít, lábai mögött a tojással, ez engem inkább a Csillagok Hábor­úja birodalmi lépegetőjére emlékeztetett. Aztán láttunk egy nagy kerek sziklát, mely egy kúpalakon feküdt. Az egész úgy nézett ki, mint egy emberi fej a nyakon. Megálltunk egy fekvő szétnyílt szikla mellett. Vezetőnk azt mondta, hogy a neve hal. Jobban megnézve tényleg hasonlított egy hatalmas cetre. Be tudtam menni, és állva elfértem benne. Kellemes hűvös volt bent, kiabáltam is, hogy én va­gyok Jónás! Klári is bejött, neki is tetszett ez az egész. Mondtam is, maradjunk itt, a hűsben. Klári felvéste a falra a nevünket, a többi látogató neve mellé. Ezután már kifelé vettük az irányt a Fehér sivatagból.

Elhaladtunk egy csökönyös fa mellett, mely egy sziklán próbált megka­paszkodni és még lombja is volt! Útközben találkoztunk gyalogos túrázókkal. Őket láttuk fentről pálcikáknak. Mint kiderült ők hat napon keresztül gyalogolnak Baha­riyáig. Két autó jár előttük, egyik a csomagjaikat viszi, a másik az élelmiszert és mindig elkészítik nekik a tábort és az ebédet, vacsorát. Érdekes lehet gyalogolni a 45 fokos sivatagban, de én kényelmes ember vagyok, és inkább maradok a terepjárónál!

Dél körül megpillantottunk egy pálmaligetet. Erre vettük az irányt. A liget előtt két terepjár­ó állt, a gyaloglók csomagjaival. A liget tulaj­donképpen egy pici oázis volt, mely egy kis magaslaton helyezkedett el. A pálmák kelle­mes hűvös árnyékot biztosítottak, egy mélyedésből víz csordogált elő. Itt álltunk meg ebédelni. A forrás mellé telepedtünk le, mivel feljebb egy francia pár pihent, a liget másik olda­lát, meg a túrázóknak foglalták le a kísérőik. 

Vezetőnk egy kézi csomózású szőnyeget terített le a homokra. Középen terítőre inni valót ette ki és gyümölcsöt, majd Hagaggal nekiálltak ebédet készíteni. Mi közben lesétáltunk a domb aljában levő kővel kirakott teveitatóhoz. Ez egy félköríves építmény medencéjét a forrás táplálja. A félkör belső felén zöld fű virít. Üde színfolt a homok sárgájában. Mikor letelepedtünk, ismét megleptek a legyek, de már kezdtük őket megszokni, bár evés közben egyik kezünkkel mindig hajtottuk őket. Az ebéd ismét jóízű volt és nagyon jól esett. Másfél órát töltöttünk ebben a mini oázisban. Időközben ideért a gyalogló csapat eleje is. Óbégatásukból kitűnt, hogy franciák voltak ezek is. Igen elcsigázottnak néztek ki. Némelyik rögtön lerogyott a homokra.

Kisérőink összepakoltak, és elindultunk észak felé. Haladtunk homokon, de leginkább köves, sziklás talajon zötykölődtünk. Néhol fűcsomókat láttunk, aztán kidőlt datolyapálmák törzseit, gyökereit, melyeket a homok már félig eltemetett. Később sziklák következtek. Hatalmas tömbökben, monolitok álltak ki a homokból és törtek az ég felé. Némelyik magányosan, és olyan vékonyan, mint egy óegyiptomi obeliszk, némelyek csoportosan. Egy simább helyen megállunk. Itt apró fekete kövek borítják a talajt. A sivatag rózsái! Az érdekes formájú kövek, némelyik tényleg olyan, mint egy rózsa, teleszedtük a kalapomat velük.

Félórányi autózás után elértük a Kristály hegységet. Már jártunk erre, de akkor elölről közelítettük meg. Így a sivatag felől, érdekesebb arcát mutatja. A homokból egy hatalmas sztalagmit alapja áll ki! Vele szem­ben a valamikori barlang mennyeze­téről lógó sztalaktitok láthatók elte­metve. Ilyeneket eddig csak  Aggteleken láttam. A talaj néhol csil­log a napsütésben, itt kristályok van­nak. Jó lenne tudni, hogy ez a bar­lang a földtörténet mely korszakában keletkezhetett. Akkor itt zöld me­zők, dús legelők lehettek, most kopár sziklák alkotta hegységet erdők bo­ríthatták. Őzek, szarvasok lege­lészhettek, madarak csiripelhettek. Most kihalt, kopár a táj, a növények állatok régen eltűntek, a néhai hegységből csak a sziklák dacolnak az idővel, mint óriási csontvázak, a termőföld testük rég­en elenyészett, a barlang beomlott, a homok mindent maga alátemetett.

Körülbelül három kilométernyi zötykölődés után elérjük az aszfalt utat. Ez átvezet egy hegységen, közben változik a táj. Magas, vulkáni kúpok állnak elszórtan, a homokot is fekete vulkanikus kőzet borítja. Ez már a Soda Sahara, azaz a Fekete Sivatag. Az úton egy ellenőrző pont áll, két kor­mányzóság határát jelzi. Itt meg kell állnunk, a rendőrök igazoltatják kísérőinket, hozzánk nem szólnak, csak a nemzetiségünk érdekli őket. Vezetőnk óvatosan egy csomag hasist ad át az egyik rend­őrnek. A hasisnak nagy keletje van Egyiptomban. Mohamed megtiltotta az alkohol fogyasztást, ezt be is tartják a helyiek, de a hasis szívását nem ellenzi a Korán. Nagyon sok embert lehet látni Egyiptom szerte, akinek sárgák a fogai a sok hasistól.

A táj egyre sötétebb lesz a vulkanikus kőzetektől. Letérünk az útról, egy hatalmas hegy felé tartunk. A csúcsán, mint orgonasípok állnak a bazaltoszlopok. Óriási bazalt tömbök fekszenek a hegy lábánál, néhol pehelykönnyű fekete kőzetet látni. Ahogy haladunk tovább a feketés szín átmegy sárgásba. Ismét homokon járunk. Felkapaszkodunk egy dűne tetejére. A Nap már alacsonyan jár ezért a dűne gerince élesen rajzolódik ki. Egyik felét még süti a Nap, a más­ik pedig mélyárnyékba borul.

Öt óra is elmúlt mire beérünk Baha­riya oázis 30000 lakosú fővárosába Bawitibe. Már második alkalommal járunk itt, de ez a város most sem nye­ri meg tetszésemet. Nagyon szemetes, piszkos, a házak romosak. Lakói söt­éttekintetűek. Bár most sem szól hoz­zánk senki egy rossz szót sem, de érezni a távolságtartást, elutasítást. A külföldit eltűrik, de nem szeretik. Hol van az a kedvesség, amit Siwában, vagy Luxorban, vagy akár Khargában is éreztünk? Nagyon sok a fekete hosszú ruhában járó, lefátyolozott nő. 

A főtér le van zárva, mert éppen választ­ások vannak. Rengeteg ember áll körbe egy szónokot, aki kiabál. A hallgatóság lelkesen egyetért vele. Legalább háromszáz rohamrendőr van itt. Húsz csapatszállító zárt teherautó áll az út mel­lett. A rendőrök, pajzsosan, sisakokban a kocsik mellett ácsorognak, cigarettáznak, beszélgetnek. A tisztek rádióiból folyama­tos forgalmazás hallatszik. Ezek a rend­őrök nem a turisták miatt vannak itt, in­kább az iszlám szélsőségeseket hivatottak megfékezni. 

A szállodánkat, mely a főtér mellet áll, csak kerülő úton tudjuk elérni. Az épület új, a szobák tiszták, az ágyak kényelmesek. És van hűtő, meg lég kondi is. Gyorsan lezuhanyozunk, lemossuk az egész napos koszt és izzadtságot. De pihenésre nincsen idő, mert Hagag már kopog. Ő szeretne elmenni egy forráshoz fürödni, mi nem. Ezért felmegyünk a Gebel al Inglez-re, az Angol hegyre naple­mentét nézni. Ez egy vulkanikus hegy, sötét palaszerű anyag borítja. Itt van egy I. világháborúból származó erőd romja, ahonnan az angolok tartották szemmel az oázist. Kocsival csak egy darabig tudunk menni, aztán az erődhöz gyalogolni kell. A pala ropog a bakancsunk alatt. A naplemente itt is gyönyörű és ugyanolyan gyors, mint pár száz kilométerrel arrébb Khargában. Mire a nap lebu­kott, a Hold már magasan járt és a naplemente aranyos színeit felváltotta a telehold ezüstös ragyo­gása. Messzebb észak felé látszik Bir al Mattar települése. Itt találtak amerikai paleontológusok egy épségben maradt ősbálna csontvázat, amit el is vittek magukkal. Körülöttünk lassan kigyúlnak Ba­hariya fényei. Az erődöt lapos palakövekből építették, néhol még látszik a homokos kötőanyag a kövek között. Belseje tele van törmelékkel, a fal leomlott maradványaival. Két nagy és három ki­sebb helyiségből állt. Egy bejárata van kelet felől, és a maradványok alapján úgy néz ki, hogy nagy ablakai is voltak. Ez inkább laktanya, mint erőd, bár szerintem egy szakasz katonánál többet nem tudott befogadni. 

Sötét van, mire lebotorkálunk a kocsi­hoz, majd elmegyünk egy forráshoz fürödni. Nekünk már tisztán, lezuhanyozva nincsen kedvünk ebben a kacsaúsztatóban pancsolni. Főleg miután megláttuk, hogy néhány helybéli itt mossa le magáról a napi koszt! Hagag és a vezetőnk bemennek a vízbe, mi Talaattal inkább a teakimérésbe húzódunk be. A „teázó” ismét Rejtő Jenőt juttatta eszembe. Pálmafa gerendák tartották a tetőt, melyet pálmalevél borított. A falak gyékényből voltak, a földön szőnyeg.  A bejárattól balra ült egy középkorú, szelíd tekintetű, bajszos emberke a tűz mellett. Ő készítette a teát. A tűzben kormos kanna. Az egész helyiséget egy meztelen villanykörte világította meg. Sem ajtaja, sem ablaka nem volt. Minek is?!

Leheveredtünk a szőnyegre és kértünk három teát. A „vendéglős” elküldött egy fiút párnákért. Ezekre tudtunk támaszkodni. Így kényelmesebb volt. A tea gyorsan elkészült, ez is bedui­nos volt. A fickó értette a mesterségét, mert nagyon finom mentateát készített. A fürdővendégek közül többen be is tértek egy-egy teára. Megjelent egy fehér pár is kísérőjükkel. Ők egy távolabbi szőnyegre telepedtek le, és félve tekintgettek körbe! Hiába ez nem a Champs Élysées kávéházainak egyike!

Végre előkerült Hagag is és mehettünk vacsorázni. Ez az étterem lehetett vezetőnk törzshelye, de úgy néz ki, hogy a többi terepjárós is itt gyülekezik. Alig vannak a vendéglőben vendégek. Leülünk a teraszon és megrendeljük az ételeket. Lassan kez­denek gyülekezni a férfiak. Néhányan vízipipáznak. Megérkeznek sofőrünk kollégái is, ő átül hozzájuk. Kérdeztem nem eszik-e velünk, de azt mondta, majd otthon vacsorázik. Megérkezett az étel. Míg ettünk megtelt a terasz. Egy kövérebb, nagydarab, európai ruhás, de fekete szakállas sötét tekintetű, morcos ember vitte a szót, valószínű a választ­ásokról beszélgettek. (Na, ő az első itt Egyiptomban, akiről el tudnám képz­elni, hogy nekivezet egy repülőt egy to­ronyháznak) Bekapcsolták a tévét, és köréje gyűltek. Figyelték a híreket az eredményekről. Megjelent egy fekete galabijás fehérs­apkás idősebb ember, akinek kezét a szakállas sokáig és odaadóan szorongatta. Ö lehet itt a szellemi vezér. A többiek is tisztelettel néztek rá. Amikor a bemondó a bahariyai körzeti eredményekhez ért, elégedett mormogás és élénk bólogatás kezdődött. Hagagtól megtudtam, hogy az iszlamista párt je­löltjei győztek itt, igen nagy fölénnyel.

Lefekvés előtt elgondolkodtam ezeken az embereken. Miért akarnak a XXI. században egy VII. században keletkezett könyv betűi szerint élni? Rendben, a ha­gyományokat tisztelni, ápolni kell. Sőt a nemzeti önazonosságot sem kell megtagadni. Én pl. büszk­én vallom magam magyarnak, pedig nem járok lóháton, nem hordok csúcsos süveget, mint honfoglaló eleink. Szerintem Mohamed törvényeit is meg lehetne tartani úgy, hogy közben be­engedik, elfogadják a civilizáció áldásait, és mindeközben nagyobb figyelmet szentelnek környez­etük tisztán tartásának. 

Folytatása következik.