Hat nap az oázisokban - harmadik nap

A harmadik napon megérkezünk a Szahara legfestőibb oázisába Dahklába. Megtaláljukaz ősi szikla rajzokat, de nagyon csalódunk. Meglátogatunk ókori és középkori sírokat, valamint egy elhagyott középkori szellemvárost, melyet konzervált a sivatagi éghajlat. Egy forrásnál szemügyre vesszük, hogyan tör fel a víz a homokból. Ne feledd Kedves Látogató, hogy a leíráshoz kapcsolódó képeket erre a linkre kattintva láthatod.

A reggel hűvös volt, de jó illatú. Reggeli után indultunk tovább az innen jó 200 km-re levő Dahkla oázis fővárosába Mutba. Az oázis neve arabul valamiben lévőt jelent, a főváros pedig az igazság és a rend ókori istennőjéről Maatról kapta a nevét. Mintegy 600, zömmel meleg vizű forrás található itt. Lakossága 70.000 fő, akik 23 vályogtéglás épületekből álló faluban laknak. Rizs, mangó, narancs, datolya, búza, zöldség termesztésből élnek. Szerintem ennek az oázisnak a lakói messze a legszorgalmasabb emberek Egyiptomban. Napközben, még a meleg ellenére sem látható ücsörgő, vízipipázó ember. A földek szépen megműveltek, a lakosság, vagy a földeken dol­gozik, vagy szamarán, szamaras kocsiján szállítja a terményt. Szalmakalapos, bekötött fejükkel in­kább hasonlítanak latin amerikai lakosokhoz, mint arabokhoz.

Jó félúton megálltunk pihenni. Az út mellett futó távvezetéket, mely Asszuánból látja el árammal Dahklát, éppen karbantartották. Ez azt jelentette, hogy a távvezeték egy-egy ágán, kis kocsin emberek függnek kb. 20 méterrel a sivatag felett. Valamit ügyködtek a dróton majd az alattuk vár­akozó egy kötél segítségével arrébb húzza őket. Nem semmi munkahely!  A táj egyébként változ­atos, síkságok és magányos hegyek váltják egymást. Egy alkalommal, mintegy 80 km-re Dahklától egy nagy települést láttunk az út mel­lett. Mint megtudtam a közeli foszfátfeldolgozó munkásai és családtagjai laknak itt. Fél tíz felé pil­lantottuk meg Dahkla oázist. Érdekes, hogy minden oázis és a nagyobb települések elé kapukat, illet­ve díszes oszlopokat építettek.

Balat nevű településtől 1,5-2 km-re a főúttól található Ain al Asil, egy öt masztabából álló óbirodalmi nekropolisz. Kettő földalatti temetkezési hely látogatható, melyek az oázis ókori kormányzóinak végső nyughelyei. Az egyikben felfedezhető falfestés töredékek, a másikban csak a szarkofág van, melyet belülről szépen kifestettek. A nem látogatható masztaba hatalmas tömbje hegyként emelkedik ki a síkságból. Mellette egy másik masztabának már csak alapjai láthatók.

A nekropoliszt magunk után hagyva elautóztunk Basendibe, mely falu középkori szülöttéről, Pasa Hindiről kapta nevét. A pasa nyughelye is itt van. Homokos, szűk utcákon hajtunk keresztül. A házak itt takarosabbak, vakoltak, festettek, az utcák tiszták. Egy mellékutcában eldugva megtaláltuk a temetőt, ami egy nagy kupolás épületet. Az épület ókori kőfalait vályogtéglákkal egészítették ki és kupolát emeltek föléje. A sír belseje dísztelen, csak a Mekkát jelző mihrábot alakították ki és pár koránidézetet festettek a falakra. Itt nyugszik a bejárattól balra zöld, koránidézetet tartalmazó vászonban burkolt sírjában Pasa Hindi. Sajnos róla nem sikerült többet megtudnom, mint azt, hogy az ottomán korban az oázis vezető személyiségeihez tartozott. Az épület mellett egy II. századi temetkezési hely romjai láthatók, mely eredetileg három helyiségből állt, a falakon Ámont, és Oziriszt, valamint az elhunytat ábrázoló vésetek láthatók. A domborművek viszonylag jó állapotban maradtak meg, bár művészeti értékük nem nagy, az ábrázolások elnagyoltak, durvábbak, mint egy thébai sírban.

Mire végeztünk a sírokkal, egy fiatal nő került elő, aki nagy kerek tálcákon helyi készítésű nyak­láncokat, karkötőket kínált eladásra, valamint egy csomó gyerek, akik pénzt és édességet kunye­ráltak. Két lány kapott egy-egy reklámtollat, melynek nagyon örültek, valamint Talaat osztogatott nekik 50 piasztereseket. Hagag érdeklődött egy öregtől a sziklarajzok után és kapott tippet is, így visszaindultunk a khargai úton. Pár km-rel arrébb sziklák tűntek fel az út mellett. Először egy közeli kábelraktár munkásaitól kért útbaigazítást vezetőnk, akik az egyik szikla alatt lakó farmerhez irányítottak. Ő azt mondta jó helyen járunk, itt vannak a rajzok. A szikla tövében lévő puha kőzetben fel is fedez­hető néhány elmosódott szinte gyerekes rajz, de ezek alig kivehetőek. Az egész tömböt elborították az idelátogató turisták nevei, sok őskori rajzot tönkretéve. Mindenféle náció, köztük két magyar ne­vét ismertük fel. Csalódás! 

Dél lett mire beértünk Mutba, Dahkla fővárosába. Itt gyorsan megnéztünk három szállodát, ahol az éjszakát töltjük majd. Az egyik inkább apartman jellegű, de koszos. A másik olyan bedui­nos, bungalós, mint amilyen Khargában volt, de sajnos ez is ko­szos, így maradt a Mebarez Hotel, mely tisztának és kényelm­esnek ígérkezett. Az ára is megfelelő volt. Mellette egy ven­déglőben ebédeltünk. A szállodában volt egy férfi, aki helyi veze­tőnek ajánlkozott. Így ő is csatlakozott hozzánk, és együtt indul­tunk Al Qasr középkori városának megtekintésére. 

A város Muttól északnyugatra fekszik 30 km-re. A 700 lelkes falu feletti magaslaton láthatók a középkori város épületei. Fénykorában mintegy 1500 fő lakott itt. A vályogtégla falú épületek még jó állapotban vannak, közöttük szűk, alig kéte­mbernyi széles utcácskák, inkább sikátorok. A magas, két-háromemeletes épületek félhomályba borítják az utcákat, és jótékony hűvöset biztosítanak. Úgy éreztem, mintha visszautaztunk volna az időben, ahogy a szűk, poros ut­cákon botorkálunk. Könnyen el tudtam képzelni azokat az embere­ket, akik itt éltek. Szinte látom, hallom a nyüzsgést. Gyerekek szaladnak az utcán, öregek ülnek a kapuk előtt és pipáznak, asszonyok, férfiak sietnek dolguk után. Megnézzük a mecsetet, melyet Nasr ad-Din sejk építtetett a XII. században. A sejk itt nyugszik a női imateremben zöld, feliratos vászonnal letakart sírjában. A mecset minaretje 21 m-re magasodik a város fölé. A városban voltak közszolgáltatást végző épületek is. Az egyik ilyen a gabonamalom, mely egy szűk utcáról nyílt. Faszerkezete teljes épségben és működőképesen maradt meg, később egy oliva­olaj-prést is láttunk, ami szintén működőképes maradt, hála a száraz szaharai éghajlatnak. Megnéztük a medreszét, az iskolát, ami hetente kéts­zer este bíróságként is működött. Láttuk a város öt kapuját, melyek esténk­ént az egyes városrészeket választották el egymástól, valamint védték a várost a sivatagi állatoktól, rablóktól. Felmásztunk egy házba is. Igaz a lépc­ső már hiányos, a datolyafa gerendák közül néhol már kiesett a sáros tapasztás, így nagyon vigyázzni kellet hova lép az ember, de a fentről elénk táruló látvány megérte a fáradtságot. A házak szorosan állnak egymás mellett, az egész látvány egy kalandfilm díszletét idézi. A sikátorok labirintusába bolyongva, láttam egy házat, melynek kapufélfája kőből volt, rajta fáraókori vésetekkel. Íme egy példa az anyagok újrahasznosítására!

A vezetőnk alaposan elmagyarázott mindent, mit mire, hogyan hasz­náltak ez segített elképzelni az itt élő emberek életét. Azt is megtudtuk, hogy az oázis 23 falujában más-más mintázatú szőtteseket készítenek az asszonyok. Ezeket a város alatt álló Néprajzi Múzeumban lehet megtekinteni sok más, az oázisban lakók életét bemutató tárggyal egyetemben. Fél hatig időztünk az öreg falak között, mire visszaindultunk Mutba.

Vezetőnk elkalauzolt minket egy forráshoz. Takaros, kövekkel kirakott medence volt, kifolyással. A medence alján tisztán lehetett látni, ahogy a víz feltör a homok alól, légbuborékok emelkedtek fel. A víz tiszta volt, de meleg és rozsdabarna színű. Estére visszatértünk a hotelbe, melynek teraszán bőségesen megvacsoráztunk, majd késő estig be­szélgettünk, viccelődtünk. Másnap indulunk Farafrába. Sajnálom itt hagyni ezt a kis édenkertet. Az útikönyvek Egyiptom legszebb oázisaként emlegetik, és igazuk van.

Folytatása következik.